Anyu, ugye tudod:
Szeretlek!

Múlik az élet, s előbújik az árnyék,
tűnik a fényed, megőszül a halánték,
s az örök körforgásban: a Nap elhalad,
át a horizonton, de a Föld itt marad.

A Föld is változik: múlnak az évszakok,
nőnek a kicsik, útra kelnek a nagyok.
A fészked vihar veri, de fennmarad,
s az idő vasfoga csak beléd harap.

S hiába kérlelem, ne rohanjon tova,
az idő játszik veled, gonosz mostoha.
Múlik, hisz múlnia kell, de megragadom,
ne rabolja éveid, mert nem akarom...

...és Anyu, ugye tudod:
szeretlek!

Mikor lehunyom szemem, arcod látom,
gyermekkort idézek, s eljön egy álom:
mesét mesélsz nekem selymes hangodon,
s kíváncsian csüngök minden szavadon.

Ebben az álomban, Te vagy az angyal,
dúdolgatsz nekem lágyan, égi hanggal.
S a mennyben lebegve, ketten: Te meg Én,
boldogan élünk egy csillag peremén.

Onnan mosolygunk le minden jó emberre,
imádkozunk értük, s intjük szeretetre.
Csillagunk fényétől lesz szebb hely a világ,
s örömmel fognak majd feltekinteni ránk...

…és Anyu, ugye tudod:
szeretlek!

Hisz Te vagy nekem a napfény az úton,
ha rejt a sötét és merengek a múlton.
S mikor nem látom, hová léphetek,
felém világítasz, s nyújtod két kezed.

Hisz Te vagy nekem a meleg, ha fázom,
mikor leszakad az ég, s bőrig ázom.
Szíveddel ölelsz, remegve fon karod,
hideg testem szeretettel takarod.

Hisz Te vagy nekem a család, az otthon,
segítesz túljutni tengernyi gondon.
Félve félt, de nevetve néz rám szemed,
s emlékként őrzöm óvó tekinteted.

Hisz Édesanyám vagy, mint Földnek a Nap,
a legszentebb ajándék, Nekem: Te vagy!
Most szívemhez szorítom fáradt kezed,
hogy érezd: Neked dobban, nagyon szeret!
S halántékod csókolva az életért,
hálát rebeg ajkam Érted, s mindenért!

…és Anyu, ugye tudod:
szeretlek!

(Baranyai Tibor)