Szerencsés János /Ioan Cornea/

ÉDESANYÁKNAK

Anyám jutott eszembe,ezen a napon
Amikor megölelt ,hűvösebb hajnalokon
Szemembe nézett ,és mosolyogva becézett
De én nem értékeltem soha az "egészet"

Anyám volt ,és megszoktam hogy szeret
Igy éltem meg a fiatal éveket
Nem törődve azzal ;hogy elmúlik egyszer
A gyermek -korom ,a mosolygó becézgetésekkel

Felnőttem lassan ,ŐT megtörték az évek.
Szomorú arcán ,sok felidézendő emlékek
Csapzott ősz hajába ,belekap a szél
Örülnöm kéne; hogy Ő még mindig él.

Anyám jön felém ,egy hűvös hajnalon
Most már nem becézget ,de szeretem nagyon.
Köszönőm anyám -a sok törődést Neked.
Hogy felneveltél engem ,s a boldog éveket.

Szerencsés János /Ioan Cornea/

ANYÁMRA EMLÉKEZVE

Elmerengek mostanában - egymagam a félhomályban
Elmultak a gyermekévek, felnőttem egyedül élek
Anyám oltalmazó keze, eltünt a múltban Ő vele
De mostanában sokszor, szivemben megszólal egy zokszó

Fülemben hallom, aggódó szavai csengését
Susogó ruhái illatát, járása rezgését
Szigorú tekintete, mely édes mosollyal füszerezve
Rám tekint, és elkisér a keserű végtelenbe

Most vajon hol lehetsz - és mit csinálsz
Lehet hogy állandóan, elveszett fiadra vársz
A messzeségben, te is kinézel az ablakon
S bármely neszre, a szived hangosabban zakatol

Egy napon eljön, akire vártál nagyon
Fiad megjelenik, egy vidám hajnalon
Meggyötört arca reád tekint - s mosolyog
Eltünik szivedből a sok bú, s a gond

Az lesz anyám számodra, a legszebb nap
Amelyen megölelheted, szerető megtévedt fiad
Kisimulnak arcodon, a keserüség ráncai
S kinyilnak szivedben - a szeretet virágai.

ANYÁM FÉSŰJE

Elindúltam nagyon rég, a szülői házból
Egyedül, mint egy magányos vándor
Emlékszem, az ajtóból - visszafordultam
Anyám vállára, szomorúan ráborúltam

Megkérdezte tőlem, van e nálam minden
Tollam, hogy írjak, s egy pár tiszta ingem
Hirtelen csak annyit válaszoltam anyámnak
A fésűm hiányzik - odaadtam egy barátnak

Bement szobájába, és valamit kihozott
A kezem hirtelen, kissé visszakozott
Egy női fésű volt - az Ő kezébe
Felém nyújtotta, és könny volt a szemében

Tedd el fiam, s jusson majd eszedbe
Minden nap, ha e fésűt veszed kezedbe
Anyád nagyon szeret - s rád gondol
Megőszűlt már haja, a sok gondtól

Azóta már eltelt, egy jó pár évtized
A fésüm még nálam, ugye nem hiszed
Pedig reggelente, mikor tükörbe nézek
A fésű kezembe, s előjönnek az emlékek.

A tükörbe nézek, s aki visszanéz rám
Egy megöszült ember - de nem az anyám
Kezembe a fésű, a tükörkép könnyezik
Anyám a fiad - Terád még emlékezik.

HAZAFELÉ

Elindultam haza, a nagyszülői házba

A nagymama élt itt, egyedül a magányban
A nyáron eltávozott, nem búcsúztam tőle
Ő sem hallott, már régen felőlem

Az ajtóban megálltam, a kert felé néztem
Hűséges kutyája, hangját felidéztem
Ő is megpihent már, a kert végében
Kis kereszt hantján a diófa tövében.

Beléptem az ajtón, anyám elkísért
Kereste a szavakat, de nem volt miért
A nyomasztó csend, körülvett bennünket
Elmondott mindent, nem találtuk helyünket

Beléptem szobájába, a keskeny vánkosán
Rojtos takarója, megkopott az idő során
Odabent félhomály, s szokatlan csend
Asztalon üres csupor, békésen pihent

Leültem a székre, az egyik sarokban
Rágondoltam rögtön, azokra a dalokra
Amelyeket nekem, egykoron énekelt
Ha szomorú voltam, szívembe derűt lehelt

Anyám hideg kezét, a vállamra tette
Remegő hangjával, a csendet hessegette
Tudod a mama, az utolsó napokban
Csak téged várt, hogy megjelenj otthonunkban

Kirohantam gyorsan, nem volt levegőm
A szívem elszorult, elhagyott az erőm
Szeretteit az ember, nem feledi el
Tanú rá a könnycsepp, mely arcára csókot lehel

A TÉKOZLÓ FIÚ

A szeretetről - elmúlásról írok nektek
Egy anyáról, akit mindannyian ismertek
Aki szerette gyermekét, minden rossztól óvta
Róla szól a versben, e pár megható strófa

Egyedül nevelte fiát, a magányos anya
Szép volt azt hitte, nem lehet már baja
De az élet másképp, döntött a sorsáról
Ő pedig csak jókat - gondolt a fiáról

Gyermeke lassan, felnőttkorba lépett
Elkövetett sokszor, sok rosszat, nagy vétket
A fiú azt hitte, a sors kegyelmes lesz
Büntetlen marad - s majd szerelmes lesz

Édesanyja mindig, pátyolgatta fiát
Mondogatta sokat - kemény a világ
Gyermeke sosem csinál, semmi rosszat
A baj hogy ez másokat, nagyon bosszant

A fiú nem hallgatott, sosem az anyjára
Úgy nézett gyakran, erre a világra
Hogy neki mindig - mindent szabad
Az anya a fájdalomtól, közben majd megszakadt

Eltelt egy pár mozgalmas, keserves év
Az anya beteg lett, elhangzott sok érv
Belerokkant a sok gondba, fájdalomba
Magányosan élt - egy puritán otthonban

Senki nem látogatta, nem törődött vele
Szépsége megfakult, s nem maradt ereje
Hogy harcoljon életéért, tékozló fiáért
Nem maradt reménye, ami a sötétben világít

Útszéli temető mellett - egy férfi áll
Beszeretne lépni, mert egy sír reá vár
Amelyben anyja fekszik, aki szerette
De gondjait a sír - el nem temette

Tántorogva lassan, a halmokat fürkészi
A fejfákat kutatja, de erejét felemészti
Édesanyja nevét keresi - s reménykedik
Hogy hátulról megszólítja, ebben elmélkedik

De az anyja Őt már - nem szólitja meg
Föld fedi testét - a valóság oly rideg
A fiú letérdel, egy gazos hant előtt
Potyognak könnyei - senki nem látja Őt

Egyedül maradt, már senki nem szereti
A szerelem elkerülte, semmi nem élteti
Az édesanyja talán - odafentről nézi
Most is csak a jóra - csak a szépre kéri.

Szerencsés János /Ioan Cornea/

NEM VAGYOK

Nem vagyok tökéletes, s nem is leszek

De a szeretetben, nagyon hiszek
Nem vagyok jó, de jobb akarok lenni
Az életemet kicsit - jobbá tenni.

Sokan kicsit, félreismernek engem
Pedig sokkal jobbak minden szinten
Sokan azt hiszik, tökéletes vagyok
Pedig csak néha, meglátogatnak az angyalok.

Olykor néha, szépeket akarok leírni
S ettől szebbet, jobbat remélni
Mert felemelő érzés, olyat mondani
Amiket soha, nem mertek kimondani

Az őszinteség fontos, e hazug világban
Mert érezzük, szerepet játszunk egy színházban
Ahol már előre, minden megvan írva
A hazugság pedig a rendező maga, néha

Nem kell neked sem, tökéletesnek lenni
Csakis a jóban, a szeretetben hinni
Mosolyogni azokra, akik nem kedvelnek
S átölelni azokat, akik nagyon szeretnek

Nem vagyok tökéletes, s nem is leszek
De a szeretetben, hidd el inkább hiszek
A Szerelem átjárja, mindig az életem
Tudom hogy ez lesz egyszer, a végeztem

AZ ÉLET

Az élet túl rövid hogy megértsd
De odaadnám az enyémet is neked
Hogy tudjál szeretni - és élj
S a boldogság felé, vezesd életed

Sokszor nem értünk, már semmit
A szomorúság sok mindent elvitt
Keressük, kutatjuk a boldogságot
S nem találunk csak álnokságot

Pedig csak szeretni kell, és hinni
Jóságunkat az életbe átvinni
Egyszerű dolgoknak, jobban örülni
S embertársainkhoz, közelebb kerülni

Elindultunk egy helytelen irányba
Visszafordulnánk, de már hiába
Elsodor az emberek, rossz indulata
Minden kornak megvan - az áldozata

Az élet túl rövid hogy megértsd
De odaadnám az enyémet is - neked
Hogy próbálj meg szeretetben élni
S az Isten vezérelje, a Te életed.